Design

A graffiti határok nélküli, nemzetközi műfaj. Ugyanakkor természetéből következően óhatatlan, hogy hatással legyen rá a helyi kulturális és társadalmi környezet. Az arab világot sem hagyta érintetlenül ez a műfaj, bár itt viszonylag rövid múltra tekint vissza. Nem csoda, hogy különösen az olyan, zavaros helyzetben lévő országokban virágzik, mint például Libanon vagy Palesztina; itt gyorsan terjed is, mint az egyik legegyszerűbb eszköz arra, hogy az emberek kifejezzék problémáikat.

A stabilabb helyzetben lévő országokban, például Jordániában, Egyiptomban vagy Szíriában sokkal kevésbé elterjedt. Itt a rendőrség is sokkal hatékonyabban lép fel ellene, míg Libanonanban vagy Palesztinában (amíg nem tartalmaz politikailag kényes tartalmakat) nem számít vandalizmusnak. Az arab graffitik legfeltűnőbb sajátossága a látványos arab kalligráfia, bár a falakon, kerítéseken latin betűs feliratokkal is gyakran találkozhatunk.

Vajon mi jut egy külföldinek eszébe Magyarországról? A gulyás, a Sziget-fesztivál, vagy a lányok? Netán a szalonnázó Tony Curtis? És mi jut eszébe egy magyarnak? Az egységes országarculatban rengeteg lehetőség és feladat rejlik, bár a közép-európai régióban ezt még kevesen fedezték fel. Pedig az „országimázs” alakítása nem kizárólag a kül- és belföldi turisták, hanem az állami szervezetek szempontjából is kritikus pont.

Ha az ember először látja a Crocodile Dundee című filmet, az a szilárd meggyőződés alakul ki benne, hogy az ausztrálok tréfás, agyafúrt, bátor és a természetet kedvelő emberek. Az országimázs akaratlan, de pozitív építésére ezt a példát szokta felhozni Simon Anholt brit kommunikációs szakember, aki a kilencvenes években úttörő szerepet töltött be a „nation branding” meghatározásában. Anholt szerint végeredményben az ország is márka, és eladhatóvá is tehető azzal, hogy egy adott egyénben milyen benyomás, összkép alakul ki róla. Ezt viszont számos tényező befolyásolja, a határátkelő illemhelyétől a taxisofőrökig, és a végeredményt illetően legalább olyan számít a belföldi polgárok véleménye és víziója, mint a külföldi turistáké – mutat rá tanulmányában Papp-Váry Árpád Ferenc, a BKF tanára, a téma hazai szakértője.

Charles Lutwidge Dodgson Lewis Carroll álnéven, 1865-ben adta ki a bizarr csoda-világba csöppenő lányka, Alice történetét. A szakértők szerint e mű szabadította ki a gyerekkönyv műfaját a szigorú moralisták karmai közül, előtérbe helyezve a (gyermeki) gondolkodás szabadságát. Csodaországban minden fordítva működik. A könyvet gyerekként kézbe véve az értelmezés kulcsa túl magas asztalon van: sablontörténetekhez szokott gyermekagyunk nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a mesében látszólag nincs egyetlen normális, evilági párbeszéd (jóllehet valamennyi gondolatmenet és okfejtés nagyon is gyermeki). Felnőtt fejjel mindjárt más színben tűnik fel a groteszk alakok képtelen univerzuma. Logikai játékok, relativitáselmélet, karikatúrák és szóviccek, a viktoriánus kor kritikája és az elmaradhatatlan szabad asszociáció, csak hogy néhány interpretációs tartományt említsünk. A könyvhöz készített illusztrációk széles spektrumából merítettünk, hogy senki ne járjon úgy, mint Alice, aki másodszor is ott felejti a kulcsot az asztalon.

Charles Dodgson egy személyben volt író, költő, anglikán pap, fényképész és matematikus. Feltalálta a niktográfiát, hogy egyszerű jelek használatával sötétben, lámpafény nélkül is tudjon jegyzetelni, és szójátékaival megalkotta a népszerű Scrabble ősét. Irodalmi életműve elsősorban a nonszensz és az abszurd iránti rajongását tükrözi; kiválóan értett ahhoz, hogyan hasson olvasóira hangfestő szavakkal, megvillantva az asszociációs rejtvényfejtés lehetőségét, és egyúttal keményen megdolgoztatva a leendő fordítókat (példának egy Carroll-vers Weöres Sándor fordításában). Csodaország képi világa hasonló elven működő képzettársításokon alapul. Csakhogy a képkonstruálásban is mester Dodgson epilepsziás rohamok és gyötrő migrének közepette született látomásai idővel egy egészen más természetű asszociációs tartományba csusszantak át, élükön a pöttyös gombakalapon pipázgató, betompult hernyóval.

A Toplista – Gasztronómia 2010 magazinban megjelent lista a teljesség igénye nélkül kíván ízelítőt adni és véleményt formálni az egymástól leginkább különböző éttermek belsőépítészeti és designkialakításáról. Pontosan sokféleségük miatt az egyes helyezések kevésbé egymáshoz viszonyítva értelmezendők, sokkal inkább a saját stíluson, kategórián belül a szélesebb spektrumban elfoglalt pozícióként. A Dining Guide által összeállított tízes listából öt éttermet választottunk ki, amelyek meglehetősen jól reprezentálják a mai budapesti kínálatot.

1. Callas Café & Restaurant

A belváros egyik legelegánsabb pontjához méltóan díszített tágas terek korhű rekonstrukcióját a különleges, eredeti csillárok és falikarok teszik teljessé. A kiemelt építészeti minőséget a berendezés visszafogott luxusa hangsúlyozza.

Mi a teendő akkor, ha a megszokott, sivár és unalmas városképet kellene kicsit felfrissíteni? Néha egy egészen egyszerű ötlet is alkalmas a célra. Ott vannak például mindennapi életünk megszokott, elmaradhatatlan kellékei, a biztonságos közlekedésünket szerényen szolgáló, pedánsan szabályos zebrák. Ha azonban körülnézünk a nagyvilágban, az egyszerű fekete-fehér csíkozásnál jóval kreatívabb, sőt sokszor vicces megoldásokra is akad példa; nem is kell messzire mennünk, legutóbb például Szlovéniában gondolták újra a megszokott zebra-imázst. Egy rendhagyó zebra nemcsak az unalmas városkép élénkítésére kiváló eszköz, de a gerillamarketing is felfedezte magának.

A különleges megjelenésű gyalogátkelő néha egyszerűen reklámfelületként működik, máskor kreatív művészek alternatív alkotófelületeként. Arra is van azonban példa, hogy egyfajta emlékműnek számít – ilyen a közlekedési balesetek áldozatainak nevéből összeállított változat. És persze ne feledkezzünk meg a virtuális zebrákról, amelyek legtöbbször közlekedésbiztonsági kampányok részei – itt aztán tényleg csak a fantázia szab határt az ötletes megoldásoknak.

Design/karrier című sorozatunkban az Eclectick, a Tipton, a Manooi és a Rózsavölgyi Csokoládé után most a Bomo Art ugyancsak egyedülálló története következik.

Szerényen húzódik meg a Régiposta utcában a Bomo Art ódon hangulatú boltja, pedig van, aki külföldről Magyarországra látogatva kifejezetten ezt az üzletet keresi. Az egyedi, kézműves bőrkötéses naplókat, csomagolópapírt és képeslapot forgalmazó vállalkozás japán bédekkerekben bukkan fel, az amerikai Fodor’s-ban szerepel és a Louis Vuitton kelet-európai guide-jában is feltűnt. A kis bolt polcain lévő naplókon, noteszeken az Operaház épülete, régies, gyöngybetűs kézírás és gramofon, a szemközti oldalon egy fotóalbumról komplett nagypolgári család néz le a potenciális vásárlóra. Ne tévesszen meg a békebeli atmoszféra: bár a levendulás levélpapírra akár üknagyanyánk is írhatott volna, a hasonló mintájú cd-tartó elárulja a huszonegyedik századot.

A Bomo Art alapító-tulajdonosa, Boldizsár Károly azután vágott bele a könyvkötésbe, hogy elvégezte a nyomdaipari szakközépiskolát és megismerkedett egykori üzlettársával, akivel belevágott a vállalkozásba. A szakma veteránjainak számítanak, miután 1997 óta készítik különleges könyveiket. A mai napig nem sokan foglalkoznak azzal, amit ők csinálnak: a többség az olyan egyszerűbb, tömeges igényű feladatokra koncentrál, mint a diplomakötés.

Megszállott és zseni, meleg és macho, külvárosi vagánysrácból lett Saville Row inas és a Látvány Pápája. Február 11-én, tragikus hirtelenséggel hunyt el az ezredforduló divatjának legnagyobb hatású alakja. Alexander McQueen-re emlékezünk.

Egy cikk nem vállalkozhat rá, de minden bizonnyal számos kötet születik majd, amelyek áttekintik és érdemben méltatják a váratlanul lezárult életmű divatmegújító és formabontó elemeit. A divat, mozgékonyságánál és illékony szerkezeténél fogva alapvetően alkalmatlan a tartósan jelenlévő hagyományok ápolására, így pusztán az, hogy elemi szinten újította meg a divat formáit és struktúráit, még nem sokat mond Alexander McQueen munkájáról. Szabályszegő megoldásainak számos emblematikus és formabontó eleme közül a leghangosabb talán a divat reprezentációjának megújítása.

Proletár-romantika. Munkások a lemenő nap fényében csillogó fák alatt a Boulogne-Billancourti Renault gyár kapujában. Két-három múlt századi épülettel szegélyezett, városszéli utcasarkon, sáros úton jön felénk egy kislány Vitryben. Háttérben hatalmas lakótelepek, pedig még csak 1948-at írunk. József Attilát idéző széngyűjtögetők a csatorna partján Saint Denis-ben. Sóderbánya oldalában megkapaszkodó családi házak. Temetők, gázgyárak, vasúti pályák, poros semmibe vezető utak. Párizst övező Montrouge, Alfortville, Nogent-sur Marne, Arcueil városkákban sorra emelkednek ki a földből a lakótelepek. A nagyváros életének melléktermékei.

Robert Doisneau: Az elolvadt autó, 1944. © Atelier Robert Doisneau 

Robert Doisneau külföldön is az egyik legismertebb francia fotós. Mindannyiunk számára ismerős a jelenet a párizsi városháza előtt. Az utcára kitelepült kávézó előtt asztalok, egy kabát lezserül a szék támlájára dobva, a háttérben autók robognak. A járdán is nagy a nyüzsgés, a férfi vállánál fogva magához húzza a nőt és menet közben megcsókolja. Megállni, elmélázni nincs idő. Ez a nagyvárosi forgatag, a nagyvárosi szerelem ikonja. Doisneau „Csók a párizsi városháza előtt” című fotója. Doisneau a Párizs-mítoszt építgette tovább, a fény és a szerelem városát, az attrakciók, a csillogás, az éjszakai élet, mulatók, bárok világát. Nem híres, különleges emberek, hanem egyszerű járókelők, a mindennapok polgárai, boltosok, táncosok, újságolvasók és főleg szerelmesek a szereplői annak a filmnek, ami Doisneau képeiről előttünk pereg. A 19. századiként megőrzött Párizs egészen Amélie Poulain-ig terjedő nosztalgiájának kialakításához.

Egy mobiltelefonnál a formának meghatározó a jelentősége. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen érzés kézbe fogni az eszközt, mennyire kényelmes használni, vagy hogy mekkora helyet foglal. Így nem csoda, ha a fejlesztések a technológia mellett legfőképpen a megjelenésre irányulnak. A fejlődésnek többféle iránya van: az érintőképernyős mobilok már ma is elérhetők, a designerek azonban e gondolat végső határait feszegetik az átlátszó vagy flexibilis kijelzőkkel. A puszta design mellett a technológiai parádé is számos további izgalmas elemet felvonultat, például a digitális papírt vagy az "electrowetting" technológiát.

Vannak azonban, akik továbbra is a taktilis élményekre hegyezik ki modelljüket, és a telefon hajtogatásával, csavargatásával, egyéb gyötrésével kívánják szórakoztatni a nagyérdeműt. Némelyik irány persze valószínűleg soha nem fog eljutni a sorozatgyártásig. A szédítő iramú fejlődés mellett ma még elképzelni sem tudjuk, hogyan is fognak kinézni tíz év múlva kütyüjeink - feltéve, ha akkor még egyáltalán létezik a mobiltelefon fogalma!

Azt gondolnánk, hogy az első szervezett bűnszövetkezet hazájában se szeri, se száma a maffia tematikájú grafikáknak, és minden második képregény kockáin Don Corleonék ontják magukból a gengszterbölcsességet. Nem így van. Míg Japánban a manga világ különálló, szerves részét képezik a jakuzákról szóló képregények, és Coppola filmje után az amerikai kiadványokba is begyűrűztek a New York-i maffia hírhedt alakjai, addig a dél-Olaszországot kezében tartó alvilág még az örök elmaradásra ítélt délvidék, a Mezzogiorno illusztrációjaként is csak elvétve tűnt fel az olasz képregény újságokban. Egy plasztikusabb maffia képet, mely egyúttal nem igyekszik romantikával kendőzni a valóságot, hiába kerestünk eddig a könyvespolcokon. 

Nagy valószínűséggel a képregény műfajának mostohasorsa, mindmáig kétes művészi megítélése is közrejátszott abban, hogy alig találkozhattunk Donnie Brascókkal a rajzolt kockákon, hiszen a maffia leleplezését célzó vagy azt megörökítő alkotásoknak egyáltalán nincs híján sem az irodalmi paletta, sem a filmgyártás. Vagy netán a polip vastag csápjai a képregény kiadók nyakára is rátekeredtek, és még mindig vendettát kockáztat az, aki többet, aktuálisabbat mer írni és rajzolni levágott lófejeknél? Sajnos ez utóbbit igazolja a világhírű Gomorra című regény szerzőjének esete. Roberto Saviano, dokumentarista könyvének 2007-es megjelenése óta szigorú rendőri őrizet alatt áll.